Munkába menni

Szörnyű, nyálkás, szuttyogós őszi reggeleken utáltam felkelni és munkába menni.

Már előre láttam a kilométeres araszoló sort magam előtt, a ködlámpákat, a benzingőzt, és a rám

váró unalmas vagy értelmetlen meetingeket.

Soha nem tudtam, beérek-e időben a csilli-villi irodába, amit csak az M0-on keresztül tudtam

megközelíteni. Közel harminc kilométerre otthonról, ami legjobb esetben is legalább fél órás autózást

jelentett, de legtöbbször, az akkor még kétsávos nulláson órákig is eltarthatott. Szinte mindenki

egyedül ült az autójában-hol volt akkor még a telekocsi,-és nyomtam a gázt vagy a féket a

biztonságosnak gondolt szép és ezért nagyon drága autómban.

Többet beszéltem telefonon az autópálya ügyelettel, mint a szüleimmel. Mert ha dugó volt, ha nem,

nekem elvileg nyolckor bent kellett lennem a számítógépem mögött; ezért naprakésznek kellett

lennem a forgalmi helyzetről már induláskor. Ismertem az összes egérutat, minden lehajtót, parkolót,

pihenőt, ahol legalább száz autót meg tudtam előzni anélkül, hogy megbüntetnének. Mert haladni

kellett, munkába kellett menni.

Folyamatosan kapcsolatban voltam az útinformmal, akik hol megnyugtattak, hol közölték, hogy

nyugodtan állítsam le a motort, mert vagy két órán keresztül egy centit sem fogok előrébb jutni.

Ha jobb kedvük volt, még viccelődtek is, ha jó kedvem volt, tudtam ezen nevetni is.

Ültem a szürke, ködös Duna fölött a kocsimban, ahol ilyenkor olvastam, vagy Katit, az

asszisztensemet hívtam, hogy próbáljon falazni nekem a főnökségnél. Vagy a főnökömmel beszéltem

olyan egetverő kérdésekről, hogy a tervezett új prospektuson az a zöld szín, hány pantonnal legyen

halványabb. Ez akkor tényleg vérre menő kérdés volt, és én is elhittem, hogy ezt fél óra múlva már

nem lehet megvitatni.

Simán tudtam SMS-ezni akkor is, ha már 100 km/órával cikáztam, gond nélkül olvastam menet

közben, és eszembe se jutott, hogy az én autóm is feltekeredhet ilyenkor a szalagkorlátra, lebénítva

ezzel több ezer másik ember napját is.

Ma, úgy öt évvel később szeretem az őszi, ködös reggeleket, és többnyire szeretek munkába menni.

Igaz, a csilli villi iroda és a főváros helyett az ország egyik legkisebb üdülővárosában élek és dolgozok,

a fizetésem sem olyan magas, a kocsim is kisebb, de valahogy leegyszerűsödött minden.

Reggel, még otthon kávézgatva a dombtetőről látom az alattam elterülő várost, ami a tó vízétől

sokkal többször lebeg a páratakaró alatt, mint más települések. Még alszik minden és mindenki,

amikor elindulok. A cipőm sarka kevésbé magas, mint régebben, mert legtöbbször gyalog szaladok le

dolgozni, ez öt-tíz perces sétát jelent a kertek alatt és a macskaköves járdákon, ki is törném a nyakam

a meredek utcákon egy tűsarkúban.

A párás őszben nem a szürke színeket látom, hanem az aranyló faleveleket, a hulló gesztenyét, és a

szédületes napfelkeltéket a Keszthelyi-hegyek közül. Ilyenkor jó itt lenni. Az ilyen reggeleken eszembe

jutnak az elmúlt évek különleges reggelei is, amikor vagy a térdig érő hóban, vagy a zuhogó, esős

tengerparton igyekeztem munkába, még azelőtt, hogy a turisták lerúgták volna a takaróikat.

Van valami titokzatos, mégis egységes ritmusa az ébredező hoteleknek, a csippás reggeleknek az

egész világon. De ez egy új történet.

-SZI-