– Mit csinálsz? – kérdezte anyám.
– Gombapörköltet készítek – mondtam gyanútlanul.
– Kitől kaptad?
– Tomaszom falusi barátja szedte az erdőben … Ne aggódj, ért hozzá!
– Van gombavizsgáló engedélye?
– Persze, van….
– És ha nincs ??
– Jaj, anya, hagyd már, 100 éve ott lakik, sokszor ettünk már a gombájából, a saját gyerekei is esznek
a gombáiból, nem csak minket etet vele. Az erdőn szedi, de ért hozzá. Arrafelé mindenki így csinálja.
Az egész falu gombászkodik ősszel.
– Jól van, értem, én is falun nőttem fel, de valahogy a gombákban sosem bíztam. Na persze, ha Jancsi
bácsi szedte a gombát, benne megbíztam, mert neki volt gombavizsgáló engedélye. De Jancsi bácsi
már meghalt… azóta nem bízok senkiben. … Egyedül eszed meg?
– Nem, dehogy.
– Kivel? Tomasszal?
– Igen, vele, ne aggódj.
– Akkor jó. Ő legyen ott.
Nem mertem azt mondani, hogy nézd, anyám, az a helyzet, hogy ma kedd este van, én meg migli nő
vagyok, van pasim ugyan 3 éve, de mi majd csak hétvégén találkozunk, mert nem élünk együtt – és
ezt Te édes anyukám nagyon jól tudod, és azt is, hogy hétköznap én már unom a vendégségbe járást
– át hozzá, ő is unja – át hozzám;
Így kizárásos alapon – ha csak nem iktatunk be egy kóbor mozizást vagy színházat – vagy egyedül
eszem meg holnap a gombát, vagy a kollégáim jelenlétében….mert ha netán megmurdelni
„támadna” kedvem, legalább lesz ott valaki.
Persze, értem én, hogy anyám lelke nyugodtabb lenne, ha Thomas cipelné a lelki terhét, ha
kinyiffanok, mert ha már nem vett feleségül, akkor egye meg a fene. Értettem én ezt a lelki teóriát,
meg is ígértem anyámnak, hogy lefagyasztom a gombapörköltet és hétvégén Tomaszom jelenlétében
fogyasztom csak el.
Jelentem, a gombát másnap megettem a munkahelyemen.
Még élek.
– ANG –
